Meztelen csiga vagyok, szarvaim a csillagok

Házként hurcolt hitemet, kerék nyomta, szétrepedt

Most egy kőkút köfalán mászok, mélység nő alám.

Mászok, mászok józanul, ezüst nyomom, elfakul

subadu, subad, subadu

Hallod, Carmen, zúg a tenger, gyere ki a partra velem
Constancai éjszakában társat keres a szerelem
Végtelen a vízi-világ, örökéletű a tenger
De az élet kormozó mécs, ha nem lobog szerelemmel.

Ki tudja, hogy látlak-e még, holdas éjén forró délnek
Ha nem látlak, avar sorsa lesz a vágy zöld levelének

Zúg a tenger, hallod, Carmen? Gyere ki a partra velem
Csukott szirmú virágok közt nem lehet bűn a szerelem!

Elment a madárka, üres a kalitka

Azt üzente vissza, visszajön tavaszra

Ha tavaszra nem jő, búzapirulásra

Ha még akkor sem jő, szőlőlágyulásra

Ha még akkor sem jő tudd, meg, soha nem jő.

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrizlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,

falam ellened örök omlás,

düledék-árnyán ringatózom,

leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

Istennek tégedet felellek.

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.
Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Refr.: Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.
Refr.: Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Refr.: Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.
S tudni, vannak így még többen,
Mígnem valaki megdöbben,
Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,
Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.
Refr.: Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

ŐSAPÁM
Sz. Szigethy Vilmosnak
Fakó köntösben, hószín ménlován,
Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,
Ruhája egyszerű, díszt nem visel,
De nagy szemében őserő tüzel.

Dús hosszú fürtje barna mint a föld,
Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
Süvegje mellett karvalyszárnya száll,
Előtte messze száz vitéz halál.

Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
– Kacagni tán soha nem is tudott –
Nyakán feszülnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.

Leszáll lovárul – tán Hadúr maga! –
Bronzajka mozdul s nem hallik szava,
Rám néz, szemembe, kezet fog velem,
Bús apa bús fiával, csendesen.

Alkonyi szél vadul átciterázik az aranyhídon
Béka-királylány koronájára habot locsol
Vízi-tündérek fényhajából kócot fon
Szemed színét is kisöpörné álmomból

Viharrá változott alkonyi szellő elsodor
Szerelem-tűzben égő lényem megfagyott
Szerelem üszke porlad szét a szememben
Hideg éjszaka vacogó réme a szívemben.

Nézd az üszköt, parányi fénypont, felragyog
Most gyere, szél, hát fújd amíg újra fellobog
Nézd az üszköt, parányi fénypont, felragyog
Most gyere, szél, hát fújd amíg újra fellobog

e-m                               C                          D                       G

Pattan bimbó, pattan rügy, pattan az élet a tél tova-tűnt

a-m                  C                             D                            e-m

Fehér a virág, zöld a rügy, illat a szélben álmokat űz

e-m                                    C        D                        G

Táncol hangya, táncolok én, a kikelet hangja szívemig ér

a-m                   C                                     D                  e-m                    

Dalol a madár, dalolok én, hangom a kéklő égig elér

                       e-m                        a-m               D7                         G

Refr.: Fogd a kezem, szaladj ve-lem, patak tükrén nézd a sze-mem

               C                          D                            C            D             e-m

Bársony réteken átsuha-nunk, s a hajnali Napnak csókot a-dunk.

e-m                               C                          D                       G

Pattan bimbó, pattan rügy, pattan az élet a tél tova-tűnt

a-m                  C                             D                            e-m

Fehér a virág, zöld a rügy, illat a szélben álmokat űz

e-m                                    C        D                        G

Táncol hangya, táncolok én, a kikelet hangja szívemig ér

a-m                   C                                     D                  e-m

Dalol a madár, dalolok én, hangom a kéklő égig elér

e-m                        a-m               D7                         G

Refr.: Fogd a kezem, szaladj ve-lem, patak tükrén nézd a sze-mem

C                          D                            C            D             e-m

Bársony réteken átsuha-nunk, s a hajnali Napnak csókot a-dunk.

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Mintha a tavasz jönne,

ébredek jó örömre,

ámulva körülnézek:

honnan szállsz, édes ének?

Fehér a fenyő tornya,

zuzmara szitál róla,

szárnyát kicsit kitárva

itt szól a víg madárka.

Madárka, víg madárka,

baljósan mord a Mátra,

mégis te szépen, bátran

zengesz a zuzmarában.

Én is már olyan dalra

sóvárgok: aki hallja,

ujjongva vele éljen,

zord időben se féljen.

Fejemmel dér-mezősen,

ha lennék elmenőben

s vágyam csak vágy maradna,

lúgkőnél jobban marna.

Én ellenségem könnyén

verssel is gyönyörködném,

mert konokságra késztet,

kezébe most is kést vett.

Lehet, bevégzi sorsom,

elvágja dalos torkom

s torkomból vérszivárvány

suhog fel, víg madárkám!

Ha dalban nem, csak vérben

fizetnék méltóképpen,

szívem egynéhány társa

dícsérne, talán szánna.

Véren s dicső sugáron

átütne sápadtságom,

nekem nem lenne mentség

halál és hősi szentség.

Élve, remélve több fényt,

hívjunk tavaszi örvényt

zuzmarás téli fákra,

s erre a nagyvilágra

Elmentem, elmentem, sok berket bejártam
Örök gyógyírt nagy sebemre sehol sem találtam
Lett volna, lett volna bérci hegyen asszony
Ki sebemre, nagy sebemre szerelmet fakasszon.

Elmentem, elmentem sok berket bejártam
Örök gyógyírt nagy sebemre sehol sem találtam
Bércasszony, bércasszony, király kontyú páva
Büszkeséged büszkesége, tengerek határa

Visszahőköl út az úttól

Volna pedig tiszta nyom!

S bevert szájjal fut a béke

próteusi hantokon.

Tudom én, hogy hajó alszik

künn a fákban, s szív, az ész

együtt sajog, ha a férfi

útkereszten visszanéz.

Tudom, hogy a zsibbadt réten

szél ugat, és nincs tovább,

hogy a világ tenyerében

züllött szét az ifjúság,

hogy a jövő hazugság, a

dolgok mögött ott a köd,

s tébolyog, ki forradalma

erdejébe visszajött.

Tízezer nap fakó arcát

szólongatva sincs szava,

háza áll, de nem tudja még,

hova lett a tág haza.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könnyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

A százágú cigány átok

korbácsolja azt a senkit,

aki az én énekemhez

hazug kiséretet pendít.

Lakomázzon rohadt répát,

gazdag asztalától féljen.

Kés élét érezze hátán

a legszebb szerelmes éjen.

Higyjen pénzért, kénytelenből.

Amit keres, ne költse el.

Gonoszokért verekedjen.

Akiben hisz: az kösse fel.

A százágú cigány átok

korbácsolja azt a senkit,

ki a sorshoz: végzetünkhöz

hazug kíséretet pendít.

Belső zsebedbe bújva lehetne élni szépen

Dobogós boldogságban, halálig szívverésben

Szemem alatt álmatlanság
virágzik,
az én sűrű könnyeimtől
elázik.
Lesz még az én arcom igen
virágos,
lámpás szemem szerelemtől
világos.

Már a kakas harminchatot
kiáltott,
tagadhattok engem, édes
barátok.
Gyöngeségtek nem veszem a
szivemre,
jó a világ, még nekem is
jó benne.

Nem is a tél hidege, csak az a remegés

Az a vacogás, félelem.

A mindig változás, örök várakozás

Véges és végtelen között

Csak a megmaradás

Egy talpig úriember ki járatos az etikettben

Felháborodva panaszkodik

„Nem tűröm, hogy megalázzanak,

Úr helyett csak úgy „magázzanak”

Bezzeg korábban a „Talpig Úriember”

Beszélik, akik nagyon jól ismerték

Meg volt sértődve, ha néha Úrnak vélték,

S örült, ha tegezve Elvtársnak becézték

Hát csudaszép ez a nyár: csupa fény, csupa árny, csupa

ritmus!

Berkenyebokrok alól

sárgarigózene szól.

Hangos a völgy, tele van még szilvaszedőkkel a hegyhát.

Fülledt lombok alatt

zsendül az őszibarack.

Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.

Vedlik az ostorom is,

szál sihederkorom is.

Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.

Szérűn tyúkjaival szunnyad a

szalmakazal.

Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.

Hej görögök, latinok!

Kopp, kipikopp, kipikopp